hogy menni kéne valamerre, irányba tenni a napokat, most inkább hátra.
ne félj – mondom, miközben reggelente újra megtanulok lélegezni.
te legalább ne félj.
ezt az öblöt például látnod kéne, itt szólalt meg először a hangod.
de azt mondod, téged nem süt a nap, és a klímaválságon lehet
bűntudat nélkül is szorongani, ebbe legalábbis megnyugszol.
a macska megint elkapott egy madarat,
és ez a jóvátehetetlen halál is te vagy.
de nem tudok már szorongani rajta.
nehéz – mondod újra –, hogy bennem minden nap változnak, követhetetlenül.
én meg nem tudom eldönteni, hogy ez a hátrafelé andalgás
mikor némul el teljesen, mert ha sokáig mész visszafelé, a végén
mindig ugyanoda érkezel. ezt nem mondom, de szerintem ma előre kellene.
fáradt vagy – mondod ezt is sokszor.
ne aggódjak, te szeretsz. bár nem ezekkel a szavakkal,
de legalább tudtomra adod, hogy valami azért van.
lehet, hogy igazad.
mondják mások is, hogy a szeretet nem mindig az, aminek gondoljuk.
de túl sok hazugságra építettem már életet.
az arcod összes vonása pigmentfolt a tenyeremen, lépni kéne, de ma már mindegy. csak így vagy úgy: éreznéd végre a haladást.
ezt még nem mondtam, de ennek az országnak a hangján becézlek – olajfaligetek alatt, ismeretlen írásjelekben -, miközben épp szeretni tanullak.
Vera Víz a napon. 